Börtöntörténet
A Budapesti Fegyház és Börtön több, mint száz éves múltra tekint vissza.
A „Székesfőváros” által adományozott telken Wágner Gyula építész tervei alapján kezdték meg az építési munkálatokat 1894-ben. Érdekességként elmondható az építészről, hogy az utókor az „igazságügyi épületek specialistájaként” jegyezte fel a nevét, hiszen számtalan törvénykezési palota, illetve több börtön épült tervei alapján, mint a híres-hirhedt emlékű szegedi Csillag börtön, a Nagyenyedi Fegyház, vagy a Mosonyi utcai Toloncház.
A közel héthektárnyi területen fekfő, 800 fő befogadására alkalmas Budapesti Fegyház és Börtön épületegyüttesét 1896. október 27-én adták át rendeltetésének Királyi Országos Gyűjtőfogház néven. Innen ered, hogy a pesti szleng és a börtönzsargon a mindenkori hivatalos elnevezéssel szemben kezdetektől napjainkig csak „Gyűjtő” néven emlegeti.
Az intézmény megépítése kereken négymillió koronába került, jelképezve, hogy a milleniumi „aranykorszak” nagy építkezései során nem feledkeztek meg a társadalom egyetlen rétegéről sem.
Az intézményt építészeti, épületgépészeti szempontból sokáig Európa legmodernebb börtönei között tartották nyilván. A tervek tartalmazták a kor számos technikai újdonságát és a nyugat-európai, illetve észak-amerikai börtönépítészeti tapasztalatokat egyaránt.
Az intézet tervezése, építése során a fő hangsúlyt – az ír fokozatos rendszer értelmében – az egyszemélyes elhelyezés alkalmazására fektették, azonban az átadás után alig egy évvel az itt elhelyezett fogva tartottak létszáma már jelentősen meghaladta a férőhelyek számát.
Az eredeti épületegyüttes egyedi jellemzője a két teljesen azonos külső és belső elrendezésű, alaprajzában „háromágú, egyenlő szárnyú” csillagot formázó építészeti megoldás volt. A kor fővárosi viszonyait messze meghaladva az épületekben központi fűtés, saját áramfejlesztő telepről villanyvilágítás, az udvaron pedig két úszómedence is volt. Utóbbiak a többször végrehajtott átépítés, bővítés során eltűntek.
A „Gyűjtőfogház” nevével ellentétben már működésének kezdetekor - a korabeli hatályos törvénynek, a „Csemegi-kódexnek” megfelelően – háromfokozatú (fegyház, bötrtön, fogház) bűntetés-végrehajtási intézet volt.
A fegyház és börtön részleg 600 magánzárkát, a fogház rész (az ún. Kisfogház) 68 magánzárkát és 156 közös zárkát foglalt magába.
Megjegyzendő, hogy az 1986-os átadással egyidőben kezdte meg működését az intézet területén létrehozott Országos Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet is, melynek tevékenysége napjainkig összeforr az intézettel.
Az előzőekben említett Kisfogház - az eredetileg fogházas elítéltek elhelyezésére szánt kétemeletes, különálló épület – az intézet fennállása alatt többnyire politikai foglyok befogadására szolgált.
A II. világháború előtt és közvetlenül utána a Gyűjtőfogházba szállították az első fokon elítélteket. A háború alatt, 1944-ben ide szállították a zsidó származású foglyokat is. Általában a Kisfogházban tartottak hosszabb ítélettel rendelkezőket, a Gyűjtőfogházban nem.
1949-től fordulat következett be a büntetőjogban. A szocializmus eszméi bekúsztak a jogi szférába, és a büntetőjog az osztályharc eszköze lett. Meghatározóvá vált a rabok munkaerejének kihasználása és a termelés centrikusság. Az 1950-es évektől ún. nyitott végrehajtási helyeket hoznak létre: gyárak, üzemek, bányák területén, ahol a bebörtönzötteket dolgoztatták. A börtönök személyzeti állományán változtattak, az újonnan jelentkezők politikai megbízhatóságuk alapján töltötték be állásukat. A foglyok kedvezményeit 1949-től elvették, nem írhattak levelet, nem fogadhattak látogatót, nem tarthattak tisztálkodási szereket. Orvosi kezelés 1950 és 1953 között nem létezett. Később minden börtönben volt egy ÁVHs egészségügyi beosztott. A fogvatartók politikai hűségük jeleként egyre többször alkalmaztak erőszakot a foglyokon.
A bebörtönzöttek száma 1950 és 1954 között volt a legmagasabb, ekkor a Kisfogház fegyenceinek száma is emelkedik, ezért a magánzárkarendszert sem tudták fenntartani. A Kisfogház befogadóképességét 400 főre tervezték, ennyi embert tudtak elhelyezni a 68 magánzárkában és a 156 közös zárkában. A Kisfogház cellái közül a legnagyobb 6x5 méteres volt, ahova - zsúfoltság esetén - több mint 10 embert is bezártak.
A „T” alakú épület hosszanti szárnyában elhelyezett cellák egy része volt a halálosok számára kijelölve, míg a velük szemközti zárkákat alakították át siralomházzá.
1953-ban, Sztálin halálát követően, megkezdődött az ártatlanul elítéltek rehabilitálása és a külső rabmunkahelyek felszámolása. 1955 év végére a bebörtönzöttek többsége zárt intézetbe került. 1956 októberéig a fogva tartottak száma a felére csökkent. Ekkor a Budapesti Országos Börtönben is visszaállították a foglyok kedvezményeit a levélírás, látogatófogadás tekintetében.
Az 1956-os forradalom leverését követően a népbíróságok 1956 novemberétől 1963-ig mintegy 26000 embert ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre vagy halálra. A halálos ítéleteket legtöbbször a Kisfogház udvari részében hajtották végre.
A Kisfogházban raboskodott és kivégzett forradalmárok emlékét az épület földszinti részén és udvarán kialakított Emlékhely őrzi.
A „Székesfőváros” által adományozott telken Wágner Gyula építész tervei alapján kezdték meg az építési munkálatokat 1894-ben. Érdekességként elmondható az építészről, hogy az utókor az „igazságügyi épületek specialistájaként” jegyezte fel a nevét, hiszen számtalan törvénykezési palota, illetve több börtön épült tervei alapján, mint a híres-hirhedt emlékű szegedi Csillag börtön, a Nagyenyedi Fegyház, vagy a Mosonyi utcai Toloncház.
A közel héthektárnyi területen fekfő, 800 fő befogadására alkalmas Budapesti Fegyház és Börtön épületegyüttesét 1896. október 27-én adták át rendeltetésének Királyi Országos Gyűjtőfogház néven. Innen ered, hogy a pesti szleng és a börtönzsargon a mindenkori hivatalos elnevezéssel szemben kezdetektől napjainkig csak „Gyűjtő” néven emlegeti.
Az intézmény megépítése kereken négymillió koronába került, jelképezve, hogy a milleniumi „aranykorszak” nagy építkezései során nem feledkeztek meg a társadalom egyetlen rétegéről sem.
Az intézményt építészeti, épületgépészeti szempontból sokáig Európa legmodernebb börtönei között tartották nyilván. A tervek tartalmazták a kor számos technikai újdonságát és a nyugat-európai, illetve észak-amerikai börtönépítészeti tapasztalatokat egyaránt.
Az intézet tervezése, építése során a fő hangsúlyt – az ír fokozatos rendszer értelmében – az egyszemélyes elhelyezés alkalmazására fektették, azonban az átadás után alig egy évvel az itt elhelyezett fogva tartottak létszáma már jelentősen meghaladta a férőhelyek számát.
Az eredeti épületegyüttes egyedi jellemzője a két teljesen azonos külső és belső elrendezésű, alaprajzában „háromágú, egyenlő szárnyú” csillagot formázó építészeti megoldás volt. A kor fővárosi viszonyait messze meghaladva az épületekben központi fűtés, saját áramfejlesztő telepről villanyvilágítás, az udvaron pedig két úszómedence is volt. Utóbbiak a többször végrehajtott átépítés, bővítés során eltűntek.
A „Gyűjtőfogház” nevével ellentétben már működésének kezdetekor - a korabeli hatályos törvénynek, a „Csemegi-kódexnek” megfelelően – háromfokozatú (fegyház, bötrtön, fogház) bűntetés-végrehajtási intézet volt.
A fegyház és börtön részleg 600 magánzárkát, a fogház rész (az ún. Kisfogház) 68 magánzárkát és 156 közös zárkát foglalt magába.
Megjegyzendő, hogy az 1986-os átadással egyidőben kezdte meg működését az intézet területén létrehozott Országos Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet is, melynek tevékenysége napjainkig összeforr az intézettel.
Az előzőekben említett Kisfogház - az eredetileg fogházas elítéltek elhelyezésére szánt kétemeletes, különálló épület – az intézet fennállása alatt többnyire politikai foglyok befogadására szolgált.
A II. világháború előtt és közvetlenül utána a Gyűjtőfogházba szállították az első fokon elítélteket. A háború alatt, 1944-ben ide szállították a zsidó származású foglyokat is. Általában a Kisfogházban tartottak hosszabb ítélettel rendelkezőket, a Gyűjtőfogházban nem.
1949-től fordulat következett be a büntetőjogban. A szocializmus eszméi bekúsztak a jogi szférába, és a büntetőjog az osztályharc eszköze lett. Meghatározóvá vált a rabok munkaerejének kihasználása és a termelés centrikusság. Az 1950-es évektől ún. nyitott végrehajtási helyeket hoznak létre: gyárak, üzemek, bányák területén, ahol a bebörtönzötteket dolgoztatták. A börtönök személyzeti állományán változtattak, az újonnan jelentkezők politikai megbízhatóságuk alapján töltötték be állásukat. A foglyok kedvezményeit 1949-től elvették, nem írhattak levelet, nem fogadhattak látogatót, nem tarthattak tisztálkodási szereket. Orvosi kezelés 1950 és 1953 között nem létezett. Később minden börtönben volt egy ÁVHs egészségügyi beosztott. A fogvatartók politikai hűségük jeleként egyre többször alkalmaztak erőszakot a foglyokon.
A bebörtönzöttek száma 1950 és 1954 között volt a legmagasabb, ekkor a Kisfogház fegyenceinek száma is emelkedik, ezért a magánzárkarendszert sem tudták fenntartani. A Kisfogház befogadóképességét 400 főre tervezték, ennyi embert tudtak elhelyezni a 68 magánzárkában és a 156 közös zárkában. A Kisfogház cellái közül a legnagyobb 6x5 méteres volt, ahova - zsúfoltság esetén - több mint 10 embert is bezártak.
A „T” alakú épület hosszanti szárnyában elhelyezett cellák egy része volt a halálosok számára kijelölve, míg a velük szemközti zárkákat alakították át siralomházzá.
1953-ban, Sztálin halálát követően, megkezdődött az ártatlanul elítéltek rehabilitálása és a külső rabmunkahelyek felszámolása. 1955 év végére a bebörtönzöttek többsége zárt intézetbe került. 1956 októberéig a fogva tartottak száma a felére csökkent. Ekkor a Budapesti Országos Börtönben is visszaállították a foglyok kedvezményeit a levélírás, látogatófogadás tekintetében.
Az 1956-os forradalom leverését követően a népbíróságok 1956 novemberétől 1963-ig mintegy 26000 embert ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre vagy halálra. A halálos ítéleteket legtöbbször a Kisfogház udvari részében hajtották végre.
A Kisfogházban raboskodott és kivégzett forradalmárok emlékét az épület földszinti részén és udvarán kialakított Emlékhely őrzi.