Fónay Jenő
SIRALOMHÁZ

                      „Atyám! Neked ajánlom
                                       – ha van – lelkemet”

Négyen kaptak el
Vittek
Végig a Kálvárián...
Aztán letettek.

            *

Isten földi oltárának legszélén
valahol a lepellel eltakart szavak
kicsorbult peremén
ahol már nincs utolsó vacsora
kiszáradt torokkal merengek magamban

Ahogy Krisztus tette az utolsó este
a körötte szunnyadó sok-sok tanítványon
Utoljára még végignézek az alvó világon

Kikapcsolt aggyal... jó Édesanyám
mert nem merek Rátok gondolni!
Behorpadt szemmel... mind Ti többiek
– mert búcsúzni sem hagytak Tőletek –
nem merek Rátok tekinteni!

Csikorgó foggal száz maró sebbel...
szunnyad testemben életem királya a láz
Odább horkol
A csend őre szuszog. Rám vigyáz!
Nyitott cellaajtón árad be a szenny
próféták ontják az ítéletet
Ördögök kezéből hömpölyög a vér
Vadásznak mindig gyilkolnia kell!
Örök törvény.

Felugrok!
ő is felriad...nem szól
Látja kínomat
Faltól-falig rohanok mintha utcán futnék
– míg a láng el nem lobban – le-fel...
Csak a négy koszos fal vigyorog rám
Kopasz a cella nincs semmi díszlet
egy lapos szalmazsák meg a lenyelt sóhajok
fogyasztják maradék testemet
magasan járok göröngyös felhőutakon
fentről őrzőmet a testőrt sem láthatom
rég kikapcsoltam agyam
meg nem is akarom
majd elaltat a kín
Gondolom.

Átkóborolt éj után várom a félhatot...
A pár perc séta mára megnyugtatott
Nap nap után... a mindig ugyanaz...
hajléktalan megszokásba tompított

Huszonegy nappal huszonegy éjszaka
Számtalan kérdés egyetlen válasza: HALÁL!
Falánk vad halál oly gyűlölten közel
Óh! A tövis hogy szúrja már a fejem.

Szorongás, remény, vágy és megnyugvás
néhány napig még ne hagyjatok el!
Itt minden új nap mindent újrakezd,
minden nappal újrakezdem életem.

Minden nappal közelebb húzódok Hozzád,
Istenem.

1958