Fónay Jenő
A KISFOGHÁZBAN
(ahol élned és halnod kell)

Bádog az ablakon.
Penész a falakon.
Penész a testeken.
Éjjel-nappal 25 Watt…
Szemben a mélyedésben.
Nem ragyog.

Könny gyűlik szememben
ha álmodni merek
egy magányos sápadt pillanatban.
Mégis mindíg álmodok.

Megfeszülök az álomhúrokon itt
ahol penészmáz ül a csenden is.

A hallgatás kopogja az időtlen időt.

Ajtónyitás…sóhaj…búcsúzás
„Isten veletek. Éljen Magyarország!”
Minden oly hirtelen
A csend ma sem véletlen
a hosszú néma csend
a kémlelő hallgatás.
Hallod!? Már csattognak a lópaták
zörög az az átkozott kocsikerék.
Istenem! meddig bírják még?

Lenyelt könnyek…szégyellős eldugott szipogás.

Némán felállunk ittmaradottak
Utolsó tisztelet a távozó halottnak…
míg elhalnak a lópaták.

Hatalmasan meredeznek a néma átkok
melyeket úgy szórunk rájuk
mintha minden dolgunk csak ez lenne már.
Pedig…alig arrább Kháron ladikja
ránk is kikötve vár.
Holnap újra kopognak a holtak léptei.

Lehorgonyoztak emlékeink az eltávozottaknál.
Ők…
Ott kint a földben
egy kis darabka Magyarország már.

A szó ma újra elviselhetetlen
Aki maradt beszélni képtelen.

1958. tavasz—nyár