Fónay Jenő
1956. OKTÓBER 23.

Nehéz volt a légzés már
forralt a levegő.

Az urak kapkodtak.
Most szabad vagy nem szabad?!

Aztán hirtelen...jött egy messzi gondolat
s kit érdekelt már.
Megindultunk a csendes utcán
a zajos tér felé.

Még a Mátyás templom harangja is kondult.
Lehet! Rosszul emlékezem
de ahogy a tér zengett a Pesti oldalon
azt soha nem felejtem.
Egy nagy akarat, szent eskü
a sok fiatal torokból
mint valami henger
s mikor kart a karban elindultunk
a tábornok felé
hullámzott az élő tenger.
Szeretetcsíkokat rajzoltak a sorok
feltámadtak az elfüggönyözött jelszavak
felröppent újra a régi dal
„Kossuth Lajos azt üzente”...
virágbaborította rengeteg torok
a mámor betonbataposta a tegnap kétségeit
fészket rakott az éltető remény
egy ütemre dobbantak a szívek,
s este hétkor már
bevilágította a sok újságfáklyaláng
a feketébe borított nagy teret.
A szolidaritásból országgyűlés lett!

Vad szomjukat új szólamok locsolták meg.
S mire őrült robajjal ledőlt a bálvány
már új világot szült a lelkesedés
a füstfátyol hiába érkezett a lánctalpak alatt
a Duna foltos habjait felkorbácsolta
a hirtelen zaj, a rengeteg indulat.
Egy pillanat!,
s új jövőt üzenhetünk a kócos hullámokon
mi jobb létre éhes feltámadt lelkesek.

És az égre ma ismét felrajzoltunk egy új jelet!

1956