Gérecz Attila
ALKONY

Most hunyd le, Kedves, fénymosott szemed,
pilládon bontva színörvényeket.
Így ismerősnek tűnik énekem:
terólad szól, cikázó fényeken.
     De csitt! Figyeld a versem dallamát:
tó csobogása.
                    S mintha hallanád…
Fölöttünk nyírfák. Szél babrál puhán
a kék uszályú, árnyas lombruhán.
A nyugvó nap kifésült, dús haját
ezernyi rezgő gally kócolja rád,
s zsongítva lelked körül rajzanak
csókokba fúlt, becéző, halk szavak…
Tilalmas szóval súgod még: „eressz!” –
de szádnak lassan asszonyíze lesz,
s oly hátrariadt, félszeg nyelvedet
lazán s forrón csókomnak engeded.

Ruhád majd lassan nászra oldozod,
s öledre kúsznak bíbor csóknyomok,
s a föld, mert szűzi véred áldozod,
kigyúlt, pogány oltárrá változott,
felizzó, rőt parázzsá festve meg
ringó öledre kulcsolt testemet.
S az alkony bársony imaszőnyegén
hegyekre lép az árny, és könnyedért
égig emelve csókunk vérszínét,
megoldva s áldva szórja, hinti szét…

Az éj a fák közül göngyölve szét,
fölénk borítja hűvös köpenyét.
De mintha lopva sarkát tartaná,
mosolyra nyílik szád, amint alá,
egy felhőrongyba így bebújt a Hold,
s hogy piros arccal víz föl hajolt
– huncut mosolyú gatyás pótgyerek –,
felénk kis fénykacsákat szöktetett!

A dal most halkul, kék homályba vész,
de bús visszhanggal egyre visszanéz,
hol tó tükrén az est, a barna fák
árnyékölében úgy karolja át
derengő tested szelíd aranyát,
mint álmom fonja rád az éjszakát.

Gyűjtő, Kisfogház, 1951. október 1.