Fónay Jenő
1956. NOVEMBER 4.

Álmodtam én fényről
győzelemről
ragyogásról
a sugárzó fényben boldogságról
álmodtam még akkor is
mikor már... sejtettem a végét,

mikor még nem láttam elejét
a lánctalpas szörnyeknek...
bár hírlett már hogy jönnek... özönlenek.

Csak tudnám, miért?
Csak tudnám, mi ringatta álomba testem
Ennyire nem kábulhattam el.

Álmomban láttam egy keresztet
s nem láttam a megfeszítettet
éreztem a fájdalmat is
– talán engem feszítettek? –
Engem vett le a keresztről anyám?
Talán díszlövéseket adnak rám?
Valami őrült hang üvöltött
s felriadva hirtelen
forró hamuba léptem meztelen lábakkal.
Gönceimet még magamra se’ rángattam
mikor a rádió!... a rádió... már
szórta szét a valót.
Fel sem fogtam... mégis
koponyámba szúrt a tövis
homlokomból kiserkent a vér
s bennem már le is bukott a Nap
a messzi horizonton
még mielőtt beért a vetés.

Rohantam én, de hiába már
hol van János bácsi, Kemál
a sok kis budai srác?
ott már meg volt az aratás...
a kövezeten fiatal hullák
a lánctalpak hangosan csörögtek
ágyúik ugattak, mint veszett kutyák
úgy hörögtek.

Itt ma újra elveszett az ország.
Barátaim! Gyújtsuk meg a gyertyát!